A 2025–26-os MVP-verseny nem egyetlen játékos dominanciájáról szólt, hanem három olyan teljesítményről, amelyek külön-külön is történelmi súlyt képviseltek.
Shai Gilgeous-Alexander, Nikola Jokić és Victor Wembanyama mind megfordultak az MVP-létra élén a szezon során, és ez nemcsak indokolt volt, hanem jól is mutatta, mennyire kivételes mezőny gyűlt össze ebben az évben.
Ez a verseny sokkal inkább hasonlított egy rövidtávfutásra, ahol a különbségek minimálisak, és minden hét új sorrendet hozhatott.
Nem volt egyetlen domináns történet, mint például Stephen Curry 2016-os szezonja, hanem egy folyamatosan alakuló párharc, ahol minden teljesítmény számított.
SGA: a konstans, aki nem ingott meg
Shai Gilgeous-Alexander végül azért emelkedett a mezőny fölé, mert ő volt az egyetlen, aki az egész szezon során stabilan elit szinten teljesített.
Nem voltak látványos visszaesései, nem voltak hosszabb hullámvölgyei, és amikor szükség volt rá, mindig ott volt a pályán.
A 31 pontos átlag önmagában is kiemelkedő, de még ennél is többet mond az, hogy ezt több mint 55 százalékos dobáshatékonysággal érte el guardként, ami ritka kombináció.
Emellett folyamatosan jelen volt, védekezésben is hozzátett, és kulcsszerepet játszott abban, hogy a Thunder 64 győzelemmel a liga egyik legjobb mérlegét hozta.
Az igazi különbség azonban az volt, hogy SGA nemcsak nagy meccseket játszott, hanem egy teljes szezont vitt végig magas szinten.
Jokić: amikor a rendkívüli megszokottá válik
Nikola Jokić szezonja ismét olyan volt, amelyet nehéz történelmi kontextus nélkül értelmezni.
Tripla-dupla átlag, ligaelsőség lepattanóban és gólpasszban egyszerre — ilyen kombinációt korábban senki nem produkált.
A különlegesség azonban részben éppen az volt, hogy mindez már szinte természetesnek hatott. Jokić olyan szintre emelte a saját játékát, hogy a szokatlan teljesítményei is megszokottá váltak, ami paradox módon csökkentette az MVP-esélyeit.
A hiányzó mérkőzések és a Nuggets kevésbé domináns csapatteljesítménye végül ellene szólt, de ettől még ez a szezon is egyedülálló marad.
Wembanyama: dominancia két oldalon
Victor Wembanyama berobbanása MVP-szinten talán a szezon leglátványosabb fejlődése volt.
Nemcsak a védekezésben volt meghatározó — ahol toronymagasan vezette a ligát blokkokban —, hanem támadásban is egyre inkább első számú opcióvá vált.
A Spurs 62 győzelme részben az ő fejlődésének volt köszönhető, és az, hogy kevesebb mint 30 perc alatt ilyen hatást gyakorolt a játékra, különösen figyelemre méltó.
Voltak meccsek, ahol egyedül több dobást blokkolt, mint az egész ellenfélcsapat.
Az MVP-címhez azonban végül hiányzott az a történelmi „plusz”, amely SGA és Jokić szezonjában egyértelműbben jelen volt.
Dončić és a többiek
Luka Dončić ismét egyéni szinten kiemelkedőt nyújtott, pontkirályként zárta az idényt, és több olyan teljesítménye is volt, amely a liga legjobbjai közé emelte.
A márciusi sorozata különösen emlékezetes maradt, amikor sorra dobta a 40, 50, sőt 60 pontos meccseket.
A védekezésben is előrelépett, ami korábban gyakran kritika tárgya volt, és ezzel egy teljesebb játékossá vált.
Az MVP-verseny élére azonban nem tudott felzárkózni, mert bár csúcsformában volt, nem tudta ugyanazt a szezonon átívelő stabilitást hozni, mint az előtte végzők.
Egy kivételes szezon tanulsága
Ez az MVP-verseny nem arról szólt, hogy ki volt a leglátványosabb egy-egy estén, hanem arról, hogy ki tudta a legmagasabb szintet a leghosszabb ideig fenntartani. Ebben pedig Shai Gilgeous-Alexander bizonyult a legjobbnak.
Egy olyan szezon végén, ahol több történelmi teljesítmény is született, végül az állandóság döntött — és ez az, ami az igazán nagy játékosokat elválasztja a többiektől.
Ez csak egy darabja annak, ami most történik az NBA-ben — egy másik fontos sztorit itt találsz:
Jalen Green 36 ponttal kilőtte a Warriorst, Suns a playoffban
