Az alapszakaszból alig maradt hátra egy hét, mégis egyre nehezebb megmondani, ki lesz az MVP. Nem azért, mert nincs egyértelmű favorit, hanem mert túl sok van belőlük.
Az idei verseny furcsa módon nem csak arról szól, hogy ki nyeri a díjat, hanem arról is, hogy ki marad ki a döntősök közül.
Ez a kérdés talán még izgalmasabb, mert most először fordul elő hosszú idő után, hogy több olyan szezon fut párhuzamosan, amely egy normál évben bőven elég lenne az MVP-címhez.
Nikola Jokić például úgy tart egy újabb történelmi év felé, hogy közben szinte természetesnek vesszük.
Ha valóban a liga élén végez lepattanóban és gólpasszban, miközben a pontszerzésben is az élmezőnyben marad, az egy olyan kombináció, amire eddig nem volt példa.
Egy ilyen szezon általában nem vitát, hanem egyértelmű döntést hoz.
Luka Dončić közben a liga pontszerzője, és úgy közelít a tripla-dupla átlaghoz, hogy márciusban gyakorlatilag mindenkinél magasabb szintre kapcsolt. A 37,5 pontos átlag nem csak szám, hanem egy olyan időszak lenyomata, amikor a meccsek egy része egyszerűen az ő tempójában zajlott. Egy ilyen hónap általában eldönt egy MVP-versenyt.
Most mégsem.
Shai Gilgeous-Alexander ezzel párhuzamosan a hatékonyság új szintjét hozza. Nem csak pontokat szerez, hanem úgy teszi, hogy közben alig hibázik, és a csapata a liga legjobb mérlegével áll. Az a fajta következetesség, amit hoz, ritkán látott egy ilyen volumenű pontszerzőtől.
És még így sem egyértelmű.
Victor Wembanyama esete talán a legkülönlegesebb. Kevesebb mint harminc perc alatt is képes dominálni egy meccset, és olyan hatást gyakorol mindkét oldalon, amit általában csak évek alatt ér el egy játékos.
Az utóbbi hetekben a Spurs vele a pályán sorozatban nyerte a meccseket, és minden jel arra utal, hogy ez még csak a kezdete annak, amit tud.
Közben Jaylen Brown egy teljesen más típusú érvet hoz. Nem történelmi számokkal, hanem egy csapat élére állva, amely ötven győzelem fölé jutott, és stabilan tartja magát az élmezőnyben.
Ez a fajta hatás kevésbé látványos, de ugyanúgy számít. És itt jön az egész történet legfurcsább része.
Ebből az öt játékosból egy biztosan kimarad a döntősök közül.
Ez az, ami igazán megmutatja, mennyire sűrű ez az év. Nem arról van szó, hogy valaki nem elég jó, hanem arról, hogy egyszerűen nincs elég hely mindenkinek.
Hasonló helyzetre csak ritkán volt példa. Amikor Kobe Bryant 35 pont feletti átlaggal vezette a ligát, és mégis csak negyedik lett az MVP-szavazáson, az már akkor is vitát váltott ki.
Ahogyan az is, amikor Tim Duncan egy bajnoki szezon küszöbén végzett ugyanott, vagy amikor Wilt Chamberlain történelmi számai sem voltak elegendőek a legjobb helyezésekhez.
Az idei szezon ebbe a sorba illeszkedik.
Nem azért, mert egyetlen kiemelkedő teljesítmény van, hanem mert túl sok.
A következő napokban még minden változhat.
Egy-egy nagy meccs, egy erős zárás, vagy akár egy kulcssérülés is eldöntheti, ki kerül a végső háromba. De egy dolog már most látszik.
Bárki marad is ki, nem azért fog, mert kevesebbet nyújtott.
Hanem azért, mert idén egyszerűen túl sokan voltak, akik eleget tettek volna az MVP-címhez.
